"Most mindenki kérdezi, honnan a név?" énekli a Bëlga is frappánsan. Mielőtt már itt abbahagynád az olvasást, igen tudom, hogy milyen trágár szövegei vannak a Bëlgának és nem is ezek miatt idéztem tőlük, hanem az összes többi beszédes és elgondolkodtató nótájuk miatt, amiknek szerintem a legtöbbje azért még vicces is.

Az előző posztban viszonylag sokat regéltem arról, hogy miért is tartom fontosnak a problémák minél hatékonyabb megoldását és az egyszerűséget. Ennek az egész 'hitvallásnak' mindenképpen szerettem volna találni valami frappáns nevet, ami jól illeszkedik hozzá. A vezetővé válásom kezdetén nehéz helyzetben voltam, mivel egy olyan szerepkör létrehozását bízták rám, ami előtte nem volt jelen a cég életében. Egy baráti sörözés közben fel is vetette a témát az egyik volt munkatársam, hogy mik a céljaim, mit szeretnék elérni minőségbiztosítási vezetőként. Persze gyorsan ki is fejtettem neki, hogy én az emberekben hiszek és abban, hogy az emberek egymástól kell tanuljanak, mert a minőség tőlük származik. Ehhez a megfelelő emberekre és megfelelő motiváltságra van szükség. Valahol olvastam korábban, hogy a szoftverfejlesztésben a költségek 70 %-át (vagy még többet) az emberi erőforrás teszi ki. Ez hatalmas szám, e mellett szerintem a maradék 30 % nagyon eltörpül. Ha valahol optimalizálni akarunk és fejlődést, előrelépést szeretnénk elérni, akkor a szoftvert előállító emberekre kell fókuszálnunk. Ezek az emberek általában már csapatban kell dolgozzanak, a csapatoknak pedig együtt kell működniük. Egy ilyen kreatív munka keretén belüli szoros együttműködés esetén pedig rengeteg probléma merülhet fel, amiket azonnal kell orvosolni, különben sosem fogunk minőségi szoftvert előállítani. Vegyük a fejlesztés kezdetét. Először el kell adnunk a terméket, ezt csinálják ugye a sales-es kollégák. Rengeteg csapatkovácsoló megbeszélésen vettem már részt, ahol próbálták az értékesítő kollégákat a terméket lefejlesztő kollégákkal közös nézőpontra hozni, mivel az értékesítőt sok esetben nem feltétlen érdekelte, hogy amit ő eladott, az meg is valósítható-e. Persze adott idő alatt és a kereteken belül maradva. E miatt pedig értelemszerűen a termék fejlesztését végző kollégák frusztráltak voltak, pedig még el sem kezdtük fejleszteni a terméket. Már a folyamat legelején el tudunk csúszni, mert innentől kezdve az emberek rossz szájízzel fognak bejönni dolgozni, és nem fognak mindent beleadni, hogy a szoftver a lehető legjobb legyen. Nem lesz meg az összhang. Szóval én az emberekre, a hatékony együttműködésre koncentrálnék, és azonnal elhárítanék mindennemű problémát, ami ezt gátolja. Erre volt munkatársam csak annyit mondott, hogy akkor ilyen hatékony problémamegoldó szeretnél lenni, mint a Ponyvaregényben a csávó, hogy is hívták? Wolf. Mr. Wolf. Kicsit átgondolva a dolgot, csak annyit tudtam válaszolni, hogy igen, pontosan olyan hatékony szeretnék lenni. 

A Ponyvaregény egy Quentin Tarantino film, amiben Winston 'The Wolf' Wolfe egy felettébb érdekes karakter, aki a bemutatkozásakor csak annyit, mond, hogy Winston Wolfe, problémamegoldó. Annak, aki nem látta még a filmet érdemes megnézni legalább az ő jelenetét (a kelleténél talán kicsit több vérrel járó problémát kell megoldani a film ezen jelenetében Wolf-nak, erre esetleg nem árt felkészülni :).
Mr. Wolf felírja magának a fontos adatokat, pontosan érkezik, felméri a helyzetet majd lényegre törően megoldja a problémát. Derrick és Harry frappánsan írtak már róla korábban:

A Ponyvaregény mellékszereplője ugyan, de projektvezetés, azon belül pedig a krízismenedzsment iskolapéldáját mutatja be Winston "The Wolf" Wolfe. Kollégái hívására csatlakozik a projekthez, amely éppen kritikus szakaszához érkezik, amely során egy halott fiatalember tetemét, és a tetem keletkezésével kapcsolatos nyomokat kellene eltüntetni az ügyfél, Jimmy háza tájáról. A projekt határideje nem mozdítható, hiszen végezni kell Jimmy párjának hazaérkezte előtt! Mr. Wolf gyors helyzetfelismerő képességgel felállítja a projekt prioritásait, működési rendjét, kiosztja a projektszerepeket és feladatokat, majd lemenedzseli a projekttervet egészen a lezárásig. Lebonyolítás közben ismét megbizonyosodhatunk a közismert tényről, miszerint nincsen projekt kávé nélkül.

Aztán mikor később, egy másik volt munkatársammal folytatott beszélgetés során merült fel MR. Wolf személye, akkor ő is egyetértett velem, viszont annyit mondott, hogy szerinte van egy rossz tulajdonsága a karakternek, szerintem mi lehet az? Annyit válaszoltam, hogy nem hallgatja meg az emberek véleményét, nem jó vezető. Pontosan erre gondoltam, jött a válasz. Ezzel abszolút egyet tudok érteni, viszont szerintem Mr. Wolf-ot helyén kell kezelni. Őt legjobban az aszimptotával tudnám jellemezni. Az aszimptota a matematikában egy olyan görbét, többnyire egyenest jelent, ami egy görbét határértékben megközelít, de nem éri el. Mr. Wolf a tökéletes végkifejlet, amit nem lehet elérni csak megközelíteni. Ő már nem szorul rá az emberek véleményének meghallgatására, mert mindenre azonnal tudja a megoldást, nem tud hibázni. Viszont ilyen ember nem létezik, ahhoz pedig, hogy ezt a szintet megközelítsük, igenis elengedhetetlen, hogy másoktól tanuljunk, kikérjük mások tanácsát és meghallgassuk a véleményüket.

Úgy gondolom, hogy Winston 'The Wolf' Wolfe-nál jobb és érdekesebb problémamegoldó karaktert keresve sem találhattam volna. Szóval innen a név...

... hogy milyen a megjelenésem. Ha már ilyen frappánsan sikerült elkezdenem az első bejegyzésem, akkor be is szúrom ide ezt a fülbemászó kis nótát, hogy addig is legyen mit hallgatni, amíg e felettébb izgalmas bevezető sorokat olvassátok. Az előadókat talán nem kell bemutatnom :-)

   Tehát akkor röviden rólam (nem a megjelenésemről) és a wolfizmusról. Egy szoftver fejlesztő cégnél dolgozom minőségbiztosítási vezetőként immáron két és fél éve. Korábban pedig szoftvertesztelőként tevékenykedtem cirka négy éven keresztül. Bár vezetőként eléggé eltávolodtam a teszteléstől (már nem ez teszi ki a napi munkám jelentős részét), a mai napig úgy gondolom, hogy az egyik legszebb, és legtöbb örömet magában hordozó feladatkör az informatika világában. Leginkább egy szép színes saláta keverékhez tudnám hasonlítani, amiben ott pompázik gyönyörű színeivel a sárga-zöld-piros kaliforniai paprika, a lila hagyma, a kukorica, az uborka, és a salátalevelek. Még aki nem szereti a zöldségeket, az is szerintem egyetért velem, hogy egy ilyen salátamix egyszerűen jó a szemnek. A szoftvertesztelés pontosan ugyanez a kaliber, csak nem a szemnek jó. Informatikai beállítottság nélkül nyilván nem tud működni a dolog, így az ember az alkalmazások manuális tesztelésétől, üzemeltetésétől kezdve az üzleti modelleken, problémákon keresztül, az adatbázisokig és a programozásig (teszt automatizálásig) mindennel találkozhat és bármiben elmélyülhet, profivá válhat. A határ tényleg a csillagos ég, aki szereti az informatikát, itt talál magának való feladatot és kihívást.

   Már amikor vezető lettem, akkor terveztem, hogy elkezdek blogolni, hogy később vissza tudjam nézni, honnan-hova sikerült eljutnom (jó esetben fejlődnöm) mind szakmailag, mind emberileg. Ezt sajnos sikerült elizgulnom, mert a történések magukkal ragadtak és hirtelen annyi új feladat, lehetőség nyílt meg előttem, hogy a blogírásig sosem sikerült eljutnom. De ennek ezennel vége és korántsem a szakmai oldal, sokkal inkább az emberi vonatkozások fontosságának térhódítása miatt. Vezetőként abban a szerencsés helyzetben voltam (vagyok), hogy egy olyan szerepkört kellett betöltsek, ami korábban még nem volt jelen a cég életében. Volt műszaki igazgatói pozíció a cégnél, aminek megszűnésével két új szerepkör jött. Az egyik a minőségbiztosítási szerepkör volt. Azt mondják a nagyok, hogy minden újonnan létrejött szerepkört az első azt betöltő ember alakít ki, a felelősség csak rajtad áll, hogy jól csináld. És valóban, két és fél évet visszanézve tényleg csak rajtam múlott mit és hogyan hozok létre. Az egész folyamatban mégis a legfontosabb tényező az engem formáló emberek, a munkatársaim voltak. A másoktól való tanulás, az előremutató, hasznos tanácsok megfogadása, bevezetése és a haszontalanok felismerése, elvetése kulcs szerepet játszott. Minden nap felteszem magamnak a kérdést, hogyan leszek jó, autentikus vezető.

Az autentikus vezetők először is tisztában vannak a saját erősségeikkel, gyengeségeikkel és az általuk képviselt értékekkel. Rendszeresen reflektálnak mindezekről, és ha szükséges, újraértékelik véleményüket. Kapcsolataik transzparensek, őszintén megosztják gondolataikat és meggyőződéseiket másokkal, és figyelnek arra, hogy káros érzelmekkel ne terheljék viszonyaikat. Az autentikus vezetők tudatosan törekednek rá, hogy az ellenkező álláspontokat meghallgassák, és fair módon mérlegeljék az információkat a döntéshozatal során. Végül pedig erős etikai bázisukra építve, a külső nyomásnak ellenállva hoznak döntéseket és kezelik kapcsolataikat.

Cservenyák Tamás: Vezetés a nyúlon és az alapokon túl

   Mit tettem ma mindezért, és milyen hibákat követtem el, amiket legközelebb már nem izgulhatok el. Természetesen az ember a hibáiból tanul (a menők, mások hibáiból), de ugyanazt a hibát egymásután többször nem követheti el, mert az csak baszakodást szül. Szóval a hibák kellenek, mivel emberek vagyunk, és ezt, az emberi tényezőt sehogy sem tudjuk kiegyszerűsíteni a képletből. Ez mindennek az alapja, a leggyengébb láncszem. Lehet valaki zseni, ha képtelenség vele együtt dolgozni. A csapatmunka erejéről nem igazán szeretnék papolni, inkább csak fogadjuk el, hogy egy jó csapat sokkal több mindenre képes, mint egy egyszemélyes hadsereg.

 Az egész vezetői mivoltomat, ahol most tartok, ami lett belőlem más embereknek, a mentoraimnak köszönhetem. Folyamatosan kiemelt figyelmet szenteltem annak, hogy milyen emberek vesznek körül, mert ők azok, akiktől tanulni tudok. Már amikor a jelenlegi munkahelyemre jöttem 5 évvel ezelőtt junior tesztelőként, akkor baromi nagy hatással volt rám a csapat, ahova kerültem. Egy elég erős senior emberekből álló csapatba tettek, ahol volt tesztelési mentorom csapaton belül és ezen felül csupa remek fejlesztő és üzleti elemző. Azóta szinte kivétel nélkül mindenkiből architect vagy valamilyen vezető lett. Akkoriban barátnőm édesanyja sokat kérdezgette, hogy na milyen az új munkahely, én pedig minden egyes alkalommal csak azt a választ tudtam adni, hogy ez eddig álmaim munkahelye, ő pedig csak hüledezett, hogy ez elég hihetetlen. Innen visszatekintve egyértelmű, hogy azért mondtam ezt, mert nagyon jó, sőt kiváló emberekkel dolgozhattam együtt, akiktől tanulva 2 és fél év alatt vezető válhatott belőlem. Ez nélkülük nem sikerült volna. Körülbelül 2-3 hónapja dolgozhattam a csapatban, amikor egy retrospektív megbeszélésen (ezen a megbeszélésen bizonyos időszakonként azt vesézzük ki, hogy mit csináltunk rosszul, mit jól, és mitől lehetnénk még jobbak, ez a fejlesztési folyamatunk része)  feljött a téma, hogy nem vagyunk elég jó csapat. Mitől lehetnénk jobbak. Érkezett egy javaslat, hogy olvassuk el a Kell egy csapat című könyvet. Ott volt egy rajtam kívül csak tapasztalt szakemberekből álló csapat, akik be merték ismerni maguknak, hogy nem alkotnak még elég jó csapatot, még jobbak, a legjobbak szerettek volna lenni. No ez az a dolog, ami engem teljesen lenyűgözött és magával ragadott. Egyébként a Kell egy csapat egy nagyon jó kis könyv, amiből megtudhatjuk például, hogy mi egy nem jól működő csapat 5 diszfunkciója.

   Visszatérve a jelenbe, a minőségbiztosítást véleményem szerint igen nehéz jól megfogni, különösen az informatikában, ahol nincsenek rá olyan régi és stabil módszerek, mint mondjuk az autógyártásban. A szoftverfejlesztés egészen más, egy kreatív alkotó tevékenység, amiben egy adott problémát rengeteg féleképpen meglehet oldani, ahol egyik megoldás jobb mint a másik. Attól függ, milyen szempontokat veszünk figyelembe. Gondoljunk csak bele, hogy egy egyedi festmény elkészültét, vagy egy focicsapat teljesítményét sem szokták minőségbiztosítani. Nem véletlen. Már a vezetői pályafutásom kezdetén abban hittem, hogy a legfontosabb minőséget alkotó tényező a szoftverfejlesztésben maga az ember. Ez azóta sem változott, mindössze sokkal inkább megerősítést nyert bennem. A legfontosabb alkotó elem a megfelelő ember. Ezen tényező nélkül nem lesz minőség. Megfelelő emberek, megfelelő helyen, akik folyamatosan szeretnének fejlődni, őszinték, kellően profik, maximalisták és hatékonyan oldják meg a problémákat. Itt el is érkeztünk a Wolfizmushoz.

   Azért hoztam létre ezt a blogot és a wolfizmust, hogy el tudjam mondani miben hiszek. Mi az, ami szerintem előre viszi a világunkat. Az életünk során problémákat kell megoldanunk. Még a sok pénz is egy fajta probléma, ahogy egy egészséges gondolkodású barátom szokta mondani, "A pénz az gond" és végül is igaza van. Gondoljunk csak bele, hány lottónyertesnek nem sikerült ezt a problémát jól megoldania...
Abban biztos vagyok, hogy bármilyen problémát meg tudunk oldani, csak kellőképpen le kell azt egyszerűsítenünk. Ha nem tudjuk kellőképpen leegyszerűsíteni, akkor nem is akarjuk igazán megoldani az adott problémát. Valószínűleg azért gondolom így, mert a szoftvertesztelés során is ezt csináljuk. Hibákat keresünk, majd ha találunk, akkor ezeket megpróbáljuk újra előidézni, rájönni mi okozza őket, leegyszerűsíteni és megoldást adni rájuk. Az életben is rendelkezésre állnak adataink, amikből nekünk kell kiválasztani a relevánsakat, a tényeket és ezek alapján megoldást találni a problémára. Ilyen egyszerű ez. Úgy látom, hogy a világunk sajnos pont az ellenkező irányba halad. Minél inkább elbonyolítunk mindent. Pedig pofon egyszerű a helyzet: probléma, adatok, tények, megoldás. Amikor problémába ütközünk fel kell tenni a kérdést, hogy mi a gond, miért gond, milyen lehetőségeink vannak megoldani, a döntéseinket pedig tényekre kell alapozni. Ezt a logikus és következetes gondolkodást hiányolom sok emberből. Politizálni meg el se kezdjünk :-)

   A wolfista blogban arról szándékozom írni a jövőben, hogy hogyan tudunk jobb életet élni azáltal, hogy megfelelően állunk a dolgokhoz és hatékonyan oldjuk meg a velünk szembe jövő problémákat. Ez csak rajtunk múlik, valamint a személyiségünkön, ami az életünk egyik legfontosabb része és más emberek által formálódik, tehát igenis felelősek vagyunk egymásért. Az egyik kedvenc könyvemben, a Jóból kiváló-ban, így ír Jim Collins a kiváló életről:

Az „előbb az emberek” elv betartása lehet a legszorosabb kapocs a kiváló vállalat és a kitűnő élet között. Mert bármit is érünk el, ha az időnk túlnyomó részét nem olyanok társaságában töltjük el, akiket szeretünk és tisztelünk, nem lehet kitűnő életünk. Ha viszont az időnk túlnyomó részét olyanok társaságában töltjük el, akiket szeretünk és tisztelünk - olyanokkal, akikkel szívesen ülünk együtt a buszon, és akikben sosem fogunk csalódni -, egész biztosan kitűnő lesz az életünk, akármerre is menjen az a bizonyos busz. Azok, akiket meginterjúvoltunk a kiemelkedő cégeknél, nyilvánvalóan szerették, amit csináltak, és ezt elsősorban annak köszönhették, hogy szerették azokat, akikkel együtt csinálták.

Jim Collins - Jóból kiváló

   Nagyon sok hasznos megfigyelés olvasható a könyvben, ami azért lett a kedvencem, mert rengeteg adatot elemezve von le következtetéseket és összefüggéseket, hogyan válhat egy szervezet átlagosból kiválóvá. A kiválóság az egyik legfontosabb dolog véleményem szerint. Rengetegszer halljuk életünk során a nagy életbölcsességet, hogy azzal foglalkozzunk, amit szeretünk. Hagyd ott a munkádat, csináld, amit szeretsz, valósítsd meg önmagad, hangzanak a nagy motivációs üzenetek. A nemjóját mekkora bölcsességek. Most komolyan, hogy akarunk valamiben a legjobbak lenni, ha azt a valamit igazából nem is szeretjük. Magától értendő, hogy csak abban lehetünk a legjobbak, amit szeretünk, ez elég alap dolog. Viszont azt felismerni és egyben be is ismerni magunknak, hogy valamit hiába szeretünk, mégsem lehetünk benne a legjobbak, na az már keményebb dió. Valamikor az egyetem második évének elején kellett beismerjem magamnak, hogy én sosem leszek az egyik legjobb programozó. Bár programozó informatikusként végeztem az ELTE-n, nem fejlesztőként, hanem tesztelőként kezdtem el dolgozni már az egyetem alatt. Be kellett ismerjem magamnak, hogy nem tudok a legjobb lenni programozásban, mert vannak nálam sokkal jobb képességekkel megáldott programozók, voltak már az egyetem alatt is. A kollégiumi szobatársam kétszer gyorsabban értette meg és programozta le bármelyik feladatot. Nem tudtam motivált lenni, amikor tudtam, hogy vannak nálam jobbak és bárhogyan is igyekszem lesznek is. Ezért bár elvégeztem az egyetemet, nem akartam programozóként elhelyezkedni, megismerkedtem a teszteléssel, ami teljesen magával ragadott. Imádom az informatikát, a szoftverfejlesztést, a tesztelés pedig lehetőséget biztosított számomra, hogy azzal foglalkozzak, amit szeretek, úgy, hogy motivált legyek, mert tudtam, éreztem, hogy jó vagyok benne. E nélkül valószínűleg sohasem jutottam volna el a vezetői szintig. Az egyetemi szobatársam, aki azóta is az egyik legjobb barátom, nem fejezte be az egyetemet, elege lett az oktatási rendszerből és kiment Angliába. Kezdetben egy étteremben dolgozott fél évig, hogy fejlődjön az angol nyelvtudása, majd elkezdett programozói állásokra jelentkezni. Három év alatt vezető fejlesztő lett belőle. Tudta, hogy jó abban, amit szeret, a programozásban és, hogy ő ezzel akar foglalkozni. Mai napig az egyik legjobb és legminőségtudatosabb fejlesztő, akit ismerek.

   Akarva, akaratlanul, mivel az informatikai világ megszállottja vagyok és abban is tevékenykedem, a blognak biztosan lesz egy ilyen vonatkozású beütése, viszont arra törekszem majd, hogy ne csak informatikusok értsék meg a wolfizmust, hanem bárki, aki számára fontos a kiváló élet, a logikus gondolkodás, az egyszerűség, és a hatékony problémamegoldás. Erről szól a wolfizmus, ezért lettem wolfista.